Ma ültem a 11-es buszon és újra a kedvenc sofőröm vezetett. Egy hatvanas magas, ősz hajú, kicsit Leslie Nilsen-es pasas. Egy stand up comedy-s lazaságával nyomja folyamatosan a viccesnél viccesebb történeteket. A busz végállomáson amikor felszállunk, becsukja az ajtót, aztán elkezdi az aznapi story-t mesélni, amin persze mindenki kacag hangosan. Ezen az útvonalon kilencven százalékban idősebb emberek és inkább túristák utaznak. Ha valaki ácsorog a zárt ajtónál kint, akkor megjátszott sértettséggel szakítja félbe a sztorit és mielőtt az ajtót kinyitná, még az óráját mutogatja a felszállónak, jelezve, hogy bizony késve érkezett. Mivel én egyszer már ki lettem faggatva, hogy lengyel, spanyol, olasz vagy francia vagyok-e, jól megjegyezte, hogy Magyarországról jöttem, és még eléggé foghíjas az angol tudásom. Persze most is inkább a telefonom mögé bújva somolyogtam az elcsípett poénokon, de inkább úgy tettem, mintha nagyon fontos dolgom lenne a mobillal. Viccesen rámszólt, hogy hagyjam a mobilt, és inkább ráfigyeljek, no a mindenségit! :) Az emberek hangosan nevettek, be-beszóltak egy egy poént, amit persze újra nem értettem. Az egyik megállóban érdekes hármas szállt fel. Az egyik bácsi teljesen vak volt kb. 80 éves, őt egy két bottal járó néni és egy másik remegő kezű aggastyán irányítgatta. A Kent Cavern-nél szálltak fel, túraöltözetben, tapogatózva. Ekkor felbolydult a busz, és mindenki próbálta átrendezni a terepet, hogy a három öreg le tudjon biztos helyre ülni. A vezető kiszállt, felsegítette őket (a nénitől még puszit is kapott) és végre lecsücsültek a helyükre. Egy fiatal hölgy pattant fel az egyik ülésről és a további utat állva tette meg, és közben beszélgetett az öregekkel, honnan jöttek, hová mennek, hogy tetszik Torquay? A többiek is hozzászóltak a beszélgetéshez én pedig hátul úgy ültem ott, mintha egy színházban lennék, mert soha nem gondoltam volna, hogy a való életben is van ilyen. A vezető az egyik megálló előtt felkiálltott, hogy ki akar a St. Marychurch road-on leszállni? Egy nő szedelőzködni kezdett majd jelentkezett hogy ő leszállna. - Na akkor még pár megállót ülnie kell! - mondta nevetve a sofőr és mindenki dőlt a nevetéstől. Persze a megtréfált hölgy is kacagott. Mintha egy régi jól összeszokott társaság találkozott volna és ott folytatnák a beszélgetést ahol egykor abbahagyták. Szeretek itt élni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése