2014. november 25., kedd

A Romanovok is beleszerettek az angol riviérába...

Az 19. században egyre népszerűbb lett az angol riviéra az európai előkelő nemesi körökben. Divat lett itt tölteni a nyarakat vagy a betegségek utáni néhány hónapos pihenést is gyakran ajánlották az orvosok a gazdagabb családoknak, tekintve a kellemes klímát és a sós tengeri levegőt. Az uralkodó orosz elit is így tett, a Romanov nemesi család is építtetett magának egy kellemes kis "nyaralót " a Villa Syracusa-t mely a mai  Headland Hotel.
Ott tartózkodásuk során rendszeresen az Orosz Cári családot látták vendégül, hatalmas bálokat adtak. 1864-ben Prince of Wales meglátogatta Mária Orosz nagyhercegnőt míg az a Villa Syracusa-ban tartózkodott vendégeivel  Gróf Gregoire Stroganoffal és Alexandra Tolszoj hercegnővel  aki a híres író  Leo Tolszoj felesége volt. A  hercegnek annyira megtetszett a környék, hogy mintegy háromszáz méterre a Villa Syracuse-tól építtetett a szeretőjének is egy házat, mely a ma is ismert Sun Dial Lodge.


1850 július 31-én a Torquay Express vonattal megérkezett Peter Oldenburg herceg és hercegné öt gyermekük kíséretében. Peter Oldenburg herceg unokatestvére volt II.Alexander orosz cárnak aki tudvalevőleg nagy emberbarát volt és rengeteg kórházat patronált Oroszországban. Mint ilyen, Ő is meghívást kapott, majd  Ő tette le a  Torbay Ambulancia (Union str.)alapkövét, mely a mostani Torbay Hospital megépülését követően átalakítottak, jelenleg társasházként működik.


2014. október 13., hétfő

Ősz

Ilyenkor ősszel az ember folyton romantikus hangulatban van, legalábbis én. Főleg ha a nap süt és nem zuhog az eső mint az elmúlt két napban. Azt mondják, hogy a tavasz szép, pedig tavasszal még minden fa kopasz és csak épp hogy ébredezik a természet.  
 Ősszel a világ csodálatos színekbe öltözik. Legyen az város, vagy egy kis falu, sárgától a meleg vörösön keresztül a barnáig mindent megtalálunk.És a virágok is pompáznak ezerféle  Az ég pedig olyan színkavalkádban fürdik hajnalonként, ami az esti naplementéket is felülmúlja. Varázslatos. Az ilyen reggeleken, mint ma, még dolgozni menni sem kényelmetlen. Elég két nap eső, hogy boldog legyek egy kis napfénytől. Bár tegnap off napom volt, és függetlenül a sátor méretű esernyőmtől Aisa sulijából hazafelé bőrig áztam, de aztán bevackoltam magam egy tálca kajával a kanapéra, bekapcsoltam a kandallót és egymás után elfogyasztottam két romantikus filmet. Amin sírni is lehet, igen...
Ma reggel viszont, miután  lesétáltam a megszokott útvonalunkon a suli felé, nem győztem az eget bámulni és el sem hiszem, hogy ilyen csodálatos helyre kerültem, ahol egyszerre látni a tengert és a felette játszó hajnali felhőket, melyeken a nap hol sárgán, hol vörösen süt át.

2014. április 22., kedd

Torquay 1968-ban

Hihetetlen elegáns és felkapott hely volt Torquay a hatvanas években. Hatalmas kompok szelték át a csatornát  hogy itt nyaralhassanak a franciák. Az utcanév táblákon angolul és franciául is ki voltak írva a helyiség nevek és az információk. A Palm Court Hotel-ben pezsgett az élet: szépségverseny a tengerparton, pincérverseny és megannyi színes kavalkád a turisták szórakoztatására. Sajnos a gyönyörű elegáns szálloda porig égett 2010-ben. A képeket nézve sajnos mára már megfakult, megöregedett ez a gyönyörű turista paradicsom, mint annyi más 45 év alatt. 1968 viszont jó év volt :) 






2014. március 22., szombat

Nemcsak a húsz éveseké Torquay!

A város, ahol élek, tele van idős emberekkel. Szerte az országból jönnek ide az English Riviérára kipihenni magukat, évről évre. Nem is tudom, de nekem sokkal szimpatikusabbak mint a fiatalabb itt élők vagy turisták. Napról napra mosolyt csalnak az arcomra a szállodában is, ahol ugyancsak túlnyomó többségük már jócskán hetven fölött jár. A szobákba járva bekukkanthatok az életükbe is. Verses könyvek, regények, kis agyonnyúzott maci az ágyban az egy ágyas szobában. (ezeket mindíg gondosan elhelyezem az ágyon miután rendberaktam). Apró porcelán Szűz Mária szobrocska az éjjeliszekrényen, óriási ketyegő óra ugyanott. Kép az elhúnyt férjről, feleségről, vagy kis dobozkában ne adj'isten a hamvai, cukorkák, édességek millió számra, hisz ugyanúgy szeretik akár a gyerekek. Rendesek és rendetlenek  mintha a lányaim szobáját kellene rendbe szednem, de mindíg nagyon kedvesek, humorosak és sokszor érezni, hogy ott bent még sokkal de sokkal fiatalabbak mint ahogy azt a tükörbe látják.
Ők azok akik elsőnek mennek fürdeni márciusban a 12 fokos tengerbe...
Ők azok akik megállnak melletted egy kis autóval és bömböl benne a Beach boys...
Ők azok akik elmennek melletted ősz hajjal, nagymamásan és a vállukon egy cool tetkó virít...

Ma álltam a buszmegállóban a kikötőnél és két öreg barát futott össze, két nyolcvan körüli bácsi szerintem kb. 300 év után először. Legalábbis a hatalmas kiáltás aztán baráti hátbaveregetésből ez szűrődött le. Mindkettő a családjával (értsd, fia, lánya családja és unokák) volt, és olyan boldogan szorongatták egymás vállát, könyökét nevetve sírva, hogy az én szívemet is átjárta a melegség a látványtól. Néhány percig beszélgettek, aztán egyik jobbra másik balra távozott. Ki tudja, találkoznak e még ebben az életben...

2014. március 11., kedd

Singer


Gyerekkoromban a konyha egyik sarkában volt egy nagyon szép kacskaringós fekete vasállványon álló varrógép. Pedállal lehetett hajtani, oldalán nagy kerék amelyen feszült az ékszíj, ez hajtotta a gépet. A varrógép maga nagyon kecses formájú volt, fényes fekete arany színü mintázattal. Az állvány közepén egy felirat volt arany színnel befújva: SINGER. Imádtam a gépet elfedő hengeres doboz tetején ülni miközben a mellettem gömbölyödő, doromboló fekete cicám simogattam. Olvastam vagy anyukám szórakoztattam főzés közben. Első próbálkozásaim is ezen a gépen történtek, babaruhák, kispárnahuzatok vagy zsebkendők születtek a tízéves kezem alatt. 


 Ez volt az első Singer amivel találkoztam. A következő már  praktikusabb, gyorsabb ámde küllemében sokkal szegényesebb volt mint az előző. Villany hajtotta és nem pedál, a fényes fekete lakk helyett műanyag borítás fedte. A párom egyik idős rokonától örököltem aki igazi női szabó volt Budapest belvárosában, és sok híres szinésznő járt hozzá . Ezen a gépen sok kreativ dolog készült a gyerekeimnek. Amikor Torquay-ba költöztünk, sajnos Magyarországon maradt a varrógép, tekintve hogy jelentős súlya volt. Aztán az  egyik itteni rendezvényen rácsodálkoztam az egyik plakátra, amelyen a Torquay-ban élt híres emberek voltak, többek között Singer is.  

Kalandos életét akár meg is filmesíthetné valaki, csodálom,hogy eddig nem jutott senkinek az eszébe.
Az 1811-ben született Isaac Meritt Singer elsősorban a színészetet kedvelte, de feltalálónak is nagyszerű volt.  A Wikipédián természetesen részletesen le van írva és nem másolnám be ide, de tény és való, hogy kalandos élete volt Singernek, és egy nagyszerű találmánnyal lendítette előre az ipari forradalmat, a háztartási varrógéppel.  
Bigámia miatt kőrözték és 24 kis Singert adott a világnak különböző feleségektől és szeretőktől.  
Utolsó éveiben 1871-ben Angliába, ide Devon megyébe költözött és felépíttette  az Oldway Manson rezidenciát.Néhány napja a párom fényképezte le ezt a gyönyörű épületet. Singer 1875-ben halt meg, sírja  itt van Torquay-ban. 



2014. február 26., szerda

Mi ez ha nem a boldogság?

Süt a nap. Ez már önmagába véve is felszabaditó érzést nyújt egy koránkelõnek, aki munkába indul. A tenger felõl könnyü szél lep meg és a néhol kopasz fák ágai között átszüremlik egy egy fénysugár ahogy a busz felé baktatok. A kis bokrok már virágzanak, õket az sem érdekli hogy még február van. Sárgán, lilán, fehéren bújnak ki a piciny virágok a kõkeritésekbõl, mintha maga a kerítés bontana virágot érezve hogy  itt van nemsokára a tavasz!

A lányom, amikor a suliba sétáltunk felfelé utcán, megkérdezte hogy ma szabadnapos vagyok-e. Nem sajnos, feleltem. Pedig ha te szabadnapos vagy akkor mindig süt a nap. Mondta, és elégedett volt, hogy ez a tény neki jutott eszébe. 
A város egyáltalán nem mondható álmosnak sõt, mindenki jön, megy, nyitnak a boltok, a kis cukorkástól a hatalmas áruházig, és mindenki mosolyogva üdvözli a kirakatnál bámészkodókat. Vagy csak úgy, mert összeakadt a tekintetünk, jóreggelt kivánnak. A turisták még nem lepték el a fõutcát ahol a busz átgurul, minden tiszta még, mert a takaritók korán rendbetették az éjszaka és a tegnapi nap után maradt szemetet.



A kikötõben óriási daru kotorja mélyebbre a talajt. Mindenhol felújítanak, rendbetesznek, készülnek a közelgõ szezon turista áradatára. Torquay egy népszerü üdülõhely. Köszönheti ezt klímájának, a gyönyörü pálmafás utcáknak, fantasztikus vörös sziklás tengerpartjainak és a lélegzet elállító kilátásnak, ahol a dimbes dombos felszine miatt akár mérföldekröl is  látható a tenger, mondjuk a nappalid ablakából. A Living Coast állatvilága ébren van és várja az etetést. Az ott dolgozók takarítanak, a pingvinek türelmesen várják amig elkészül a gondozójuk a terület rendbetételével. Tudják, ezután jön a finom reggeli.

A tenger nyugodt, nyoma sincs a néhány hete tomboló viharoknak. A madarak egymást túlkiabálva  hívogatják csalogatják egymást. A sirályok jellegzetes rikoltozását, ami a tengerparti városokban oly jellemző "háttérzene" már megszoktam, mint ahogy a harangozást vagy a folytonos kutyaugatást megszokja az ember füle ha mindennap hallja. Lassan beérek a szállodába ahol dolgozom.
Másfél éve lakom itt ebben a furcsa nevü városban de nem tudok betelni vele.

2014. február 25., kedd

A 11-es járat

Ma ültem a 11-es buszon és újra a kedvenc sofőröm vezetett. Egy hatvanas magas, ősz hajú, kicsit Leslie Nilsen-es pasas. Egy stand up comedy-s lazaságával nyomja folyamatosan a viccesnél viccesebb történeteket. A busz végállomáson amikor felszállunk, becsukja az ajtót, aztán elkezdi az aznapi story-t mesélni, amin persze mindenki kacag hangosan. Ezen az útvonalon kilencven százalékban idősebb emberek és inkább túristák utaznak. Ha valaki ácsorog a zárt ajtónál kint, akkor megjátszott sértettséggel szakítja félbe a sztorit és mielőtt az ajtót kinyitná, még az óráját mutogatja a felszállónak, jelezve, hogy bizony késve érkezett. Mivel én egyszer már ki lettem faggatva, hogy lengyel, spanyol, olasz vagy francia vagyok-e, jól megjegyezte, hogy Magyarországról jöttem, és még eléggé foghíjas az angol tudásom. Persze most is inkább a telefonom mögé bújva somolyogtam az elcsípett poénokon, de inkább úgy tettem, mintha nagyon fontos dolgom lenne a mobillal. Viccesen rámszólt, hogy hagyjam a mobilt, és inkább ráfigyeljek, no a mindenségit! :) Az emberek hangosan nevettek, be-beszóltak egy egy poént, amit persze újra nem értettem. Az egyik megállóban érdekes hármas szállt fel. Az egyik bácsi teljesen vak volt kb. 80 éves, őt egy két bottal járó néni és egy másik remegő kezű aggastyán irányítgatta. A Kent Cavern-nél szálltak fel, túraöltözetben, tapogatózva. Ekkor felbolydult a busz, és mindenki próbálta átrendezni a terepet, hogy a három öreg le tudjon biztos helyre ülni. A vezető kiszállt, felsegítette őket (a nénitől még puszit is kapott) és végre lecsücsültek a helyükre. Egy fiatal hölgy pattant fel az egyik ülésről és a további utat állva tette meg, és közben beszélgetett az öregekkel, honnan jöttek, hová mennek, hogy tetszik Torquay? A többiek is hozzászóltak a beszélgetéshez én pedig hátul úgy ültem ott, mintha egy színházban lennék, mert soha nem gondoltam volna, hogy a való életben is van ilyen. A vezető az egyik megálló előtt felkiálltott, hogy ki akar a St. Marychurch road-on leszállni? Egy nő szedelőzködni kezdett majd jelentkezett hogy ő leszállna. - Na akkor még pár megállót ülnie kell! - mondta nevetve a sofőr és mindenki dőlt a nevetéstől. Persze a megtréfált hölgy is kacagott. Mintha egy régi jól összeszokott társaság találkozott volna és ott folytatnák a beszélgetést ahol egykor abbahagyták. Szeretek itt élni...
video